Megyek az autóban, hallgatom a híreket, mint ti. Politikusok, szervezetek, emberek sokasága. Panaszáradat, elégedetlenség, frusztráció, tömeg. Ez a cikk is a vélemények hordaléka között úszik le a napi-heti hírfolyón. Mintha mindenkinek a konfrontáció lenne a fő foglalkozása.

Nekem most mégis jó. Mindennapi utamnak két végpontja alakult ki. Haza és tea. Tea és haza.

Most küldök nektek hozzá egy teáscsészét. Teáscsészén ti olyan csészét értetek, amibe teáskannából teát lehet tölteni. Én olyat, amiben teát lehet készíteni.

Chawan  a neve és a Ming dinasztia előtt, a XII. századig ez látta vendégül a teát.

A teáscsészék mérete tehát változékony, de végül is kézben, (vagy két kézben) marad. A máz azonban végtelen változatosságú. A teáscsészék a rakuban testesítették meg leginkább a tea kerámia formáját. A raku eredetileg a Kyoto mellett bányászott samottos agyagot jelentette, amit a szegény koreai bevándorlók tetőfedésre alkalmas cserép készítésére használtak. Mivel kemencéik tökéletlenek voltak, ezért az égetés alacsonyabb hőfokon, hirtelen történt, a készre égetett anyagot pedig a levegőn, vagy a földbe ásva hűtötték. A hirtelen felmelegítés, lehűtés az alapagyagra vitt mázat a pillanat múlékonyságában, előre nem megtervezhető mintában "ragasztja" az agyagra. Az első raku készítő a legenda szerint Chojiro volt, akinek Sen-no-Rikyu, a chanoyu, a japán teaszertartás legnagyobb mestere adott "művészeti" instrukciókat a technika kifejlesztésében, sőt ő maga is részt vett a munkában. A Japánt újraegyesítő nagyúr, Toyotomi Hideyoshi 1598-ban adományozta a raku nevet a családnak, amit az azóta a XV. generációban visz tovább. 

- Honnan táplálkozik ez a kaleidoszkóp? - kérdezem tőle - és ami leginkább foglalkoztatott:

- Mivégre a méreteknek ez a kavalkádja, hiszen felbukkannak itt óriás méretű és egészen kicsiny csészék is.

- Nincs sem koncepcióm, sem stílusom. Abból a számomra sokat jelentő feltételezésből indulok ki, hogy minden ember egy kis univerzum, egyedi teremtmény, pontosan úgy, ahogyan azok a tárgyak, amiket kézbe vesz. Minden csészém külön-külön készül kézzel és a máznak nincs "értelme". Nem szeretem az egységesített dolgokat, a tömegnek szánt termékeket, a dologok manapság túlságosan hasonlítanak egymásra. Amikor a felületet megdolgozom, tulajdonképpen egy tájat formázok, így minden alkalommal, amikor kezedbe veszed a csészét, újabb részletét fedezheted fel ennek a tájnak. Amennyire fontos a kerámia és a máz textúrája, olyannyira fontos az is, hogy mi emberek, amikor kézbe veszünk egy tárgyat képesek legyünk felfedező utat tenni. Hozzá kell tenni, hogy egy teáscsésze igazi arca, csak jónéhány hónap használat után kezd kirajzolódni, amikor a tea csersavai kapcsolatba lépnek a felülettel és külön játékot kezdenek el játszani. Türelmesnek kell lenni magunkkal és a kézbe vett tárgyakkal is. Ugyanez vonatkozik a tárgyak méretére is. Azok organikusan függnek össze egy tárgy létével. Léteznek történelmi hatások, de a végső alak, csakúgy mint az alapforma és a rákerülő mázak mind a pillanat művei. Hozzá kell tennem, hogy egy-egy csésze akár tíz, sőt tizennyolc egymást követő égetésen is "átmegy", amik ugyanúgy, mint a felvitt máz anyaga, színe, textúrája magukban hordozzák a  művész szándékát, végső soron azonban a létrejövő eremény megjósolhatatlan. 

- Milyen szerepet játszik a kerámia az életében?

- A kerámiát autodidaktaként kezdtem el művelni. Grafikus művészként kezdtem a  munkám, ma is azt gyakorlom, egy-egy munkámmal akár egy évnél is többet foglalkozok. Azért készítek teáscsészéket, mert a teával és a csészével való foglalatosság egyfajta kísérletezést, kutatóösztönt kapcsol be bennem és persze szünetet és pihenést is jelent a munkámban, ami sokkal konceptuálisabb jellegű.

- Hogyan látja a teáscsészét, mint kapcsolatteremtő eszközt?

- Az én művészi felfogásomra és munkámra van egy párhuzam - a kommunikáció. Nagyon tetszik az az ötlet, hogy két, egymástól  földrajzilag távol élő ember között esztétikai, művészi kapcsolat jöjjön létre.  Ugyanúgy működik ez, mint ahogyan egy szoba, vagy egy tea segítheti két ember között a kapcsolatteremtést. Amikor öt éves voltam, az iskolában készítettem egy ballont, ráírtam a címem és felengedtem az égbe. Két héttel később Svédországból kaptam egy levelet. Annyira hihetetlnennek találtam, olyan mágikus pillanatnak, hogy azt hiszem ez vezetett erre az útra.